Aknaszlatinán jártunk

Aknaszlatina. Hogy kerül ezzel a településsel kapcsolatba a Nagykőrösi Kolping Katolikus Általános Iskola? Mit lehet ott tenni? Mi is ez az egész?
Igazság szerint természetesen rengeteg olyan település van, közöttük bő számban magyar is, amelyről szinte azt sem tudjuk, hol található. Nos, Aknaszlatina Kárpátalján, a Tisza mellett fekszik, a mai Ukrajna egyik kedvelt üdülőhelye. Korábban elsősorban sóbányáiról volt nevezetes. Mára ezt egy sós vizű tavacska, vagyis fürdőhely próbálja felülírni, a helyiek szerint sikerrel. A település lakóinak száma meghaladja a 9 ezret. A magyarok száma kétezer körüli, a lakosság többségét a románok adják, s az ukrán csak a második legnépesebb nemzetiség. Működik itt egy magyar iskola, Bolyai János nevét viseli, s 1-11. évfolyamon tanít diákokat.

Aknaszlatina plébánosa Butsy Lajos atya, aki missziós feladatot vállalva költözött ide, Mosonmagyaróvárról. És most jön a kapcsolat: tavaly júniusban őt helyettesítette itt Juhász Imre atya, a Kolping Oktatási és Szociális Intézményfenntartó Szervezet vezetője, amúgy meg újfehértói plébános.
Iskolánkat a németországi Espelkamp (Nagykőrös testvérvárosa) katolikus közössége segítette, különösen akkor, amikor arra a legnagyobb szükségünk volt. Most, hogy túl vagyunk a teljes felújításon, arra gondoltam, ezt a segítséget valamiképp vissza kellene adni. Ahogyan rajtunk is segítettek, próbáljunk mi is valakit, valakiket előrébb vinni. Kelet felé, magyarlakta vidékekre gondoltunk, különösebb konkrét cél nélkül. Juhász Imre atya célt adott gondolkodásunknak, amikor azt javasolta, keressük fel és támogassuk Aknaszlatinát, s az ottani katolikus közösségeket, közöttük is a frissen megalakult Kolping Családot. (A kolpingi eszmerendszert a helyi közösségek, vagyis az egyesületi formában működő Kolping családok ápolják, képviselik, terjesztik.)
Ezt követően összeállt az utazó csapat. Arra gondoltunk, hogy a mi iskolánkban mindig óriási sikert arató kézműves foglalkozásainkat visszük ki, s mintegy csináljuk meg azokat Kárpátalján is. A nagyon gyakorlott tanító nénik, Császár Rita, alsós munkaközösség-vezető, Fekésházi Zsuzsa és Molnár Klára, valamint Simon Kinga hittan- és énektanár mellé azonnal csatlakozott a diákszínjátszó csoportunkat vezető Kiss Zsolt, előadóművész, színházszervező.
Összeszedtük az ajándékokat (sok zsák ruha, könyvek, az Apáczai Kiadó külön, nekünk összeállított csomagja, egy feltelepített számítógép, a foglalkozásokhoz, meg azok további folytatásához szükséges felszerelések és anyagok). Óramű precizitással hangoltuk össze az utazást, reggel ötkor indultunk, majd bő 420 kilométer megtétele után (amiből 130 kilométer már Kárpátalján teljesült) délután egy óra tájban álltunk meg Aknaszlatina főutcáján. (Mint akkor kiderült, az útbaigazításul küldött és előző nap gondosan kinyomtatott üzenetet mindannyian otthon felejtettük.)
Szlatina főutcája mintha Grimm mesék képeskönyvéből lépett volna ki. Mindenfelé sokemeletes, 15-20 szobás, ilyen-olyan tornyocskákkal díszített házak, nemhogy kovácsoltvas, de rozsdamentes anyagokból készült, hivalkodó, fényűző kerítésekkel. Ezen épületek több, mint fele befejezetlen, de így, félkész állapotukban is hatalmat, jólétet, sok-sok pénzt sugallnak. Mint később kiderítettük, ezeket a helyi románság építteti, közülük is azok, akik az egyik szekta tanításait vallják (szerintük 2012-ben világvége lesz).
Elszállásolásunkat az egyik helyi Kolpingcsalád-tag vállalta, Budaházi Pálné, Katika néni. Ezzel, mint később kiderült, óriási szerencsénk volt, hiszen a nagyon kedves, aranyos, a helyi élet minden apró rezdülését tudó özvegyasszony mindenben segített nekünk.
Vasárnap délután a helyi Kolping Családdal ismerkedtünk. Az összejövetelt a Kolping dal eléneklésével kezdtük. Ezt egy CD-n több verzióban azonnal oda is ajándékoztuk. A szervezet több közeli település polgáriból alakult, vezetője Oniszkó György, nagybocskói fogorvos. Beszámoltak terveikről. Szeretnék elérni az ifjúságot, különösen a magyar gyerekeket. Azután úgy érzik, hogy az időseknek is szükségük van – ha másra nem, legalább meghallgatásra. S vannak a közélettel kapcsolatos elképzeléseik is: egy híd javításának szervezési munkálatait is fel kívánják vállalni. Ezekkel kapcsolatosan nagyon hasznos eszmecsere alakult ki – mi is elmondtuk tapasztalatainkat, javaslatainkat, erősítve elgondolásaikat. Talán néhány valóban sikeres ötletet is meg tudtunk fogalmazni.
Az esték kicsit bonyolultak voltak. Katika néni házában ugyanis – mint Szlatina felében – nincs elegendő víznyomás. A kiépített fürdőszoba gyakorlatilag nem használható. Így a nem túl távoli, de saját vízrendszerrel ellátott plébániára vonultunk át tisztálkodni.
Másnap jóféle helyi specialitást reggeliztünk, amit ők húsos derelyének neveznek, mi meg tortelliniként ismerjük. Kifőzve, tejföllel és persze teával kitűnő (a specialitást kedvelők helyi szokás szerint kis ecettel is próbálhatják). Ezután elmentünk Európa közepe megtekintésére. Ez úgy 50 kilométerre, a Tisza felső folyása irányában van. Egy gyönyörű út, végig a Tisza völgyében, ahol a másik part már Románia fennhatósága alá tartozik, s látni is Máramarossziget tornyait, épületeit. A táj csodálatos, Erdélyre hasonlít - hogyne, a túlpart már az! Gyors fényképezkedés és ajándéktárgy vásárlás után visszamentünk Szlatinára, ebédeltünk, majd elindultunk Kerekhegyre.
Tulajdonképpen ez lett a látogatásunk másik fő „attrakciója”. Kerekhegy Szlatinától vagy 40 kilométerre fekszik, s oda egy hegyi ösvény vezet fel. Ez utóbbi 15 kilométert lépésben, a kátyúkat kerülgetve, egy óra alatt tettük meg. Ez a borzalmas „út” hatalmas forgalmat bonyolít le, percenként álltunk le, hol szembejövő teherautó, hol bennünket előző, a helyi viszonyokat jobban ismerő, s persze autójukat nem kímélő helyiek miatt. S hogy jöjjön velünk ezen útra, „ráparancsoltam” Kati nénire…
Kerekhegyen nagy nehezen megtaláltuk a tábort. Itt 54 gyerek és a felügyelő pedagógusok meg a gondnokok fogadtak, és egy újmisés pap, Kvascsuk András atya. A tanulók kétharmada ukrán, s mindannyian az egyházmegyéből érkeztek. Másnap kiderült, hogy úgy 10-15 szlatinai fiatal is volt közöttük. Molnár Klára majd Simon Kinga játékával kezdtünk. Szavaikat az atya tolmácsolta. Eleinte nehezen ment, de egyre jobban belemelegedtek a gyerekek, annyira, hogy a végén tényleg mindenki csinálta, ráadásul teljesen felszabadultan.
Az ebédlőben nekikészültünk a kézműves foglalkozásoknak. Fekésházi Zsuzsa üvegfestést végeztetett, persze nem üvegre, hanem iratborító fóliára. Itt a keresztút előre rajzolt és elkészített képeit lehetett előállítani. Senkit sem kellett bíztatni, szépen dolgoztak és remekül bántak a színekkel. Molnár Klára az itthon gyűjtött teás papírzacskókat hasznosította újra. Origami-szerűen ezekből megannyi csoda hajtogatható – csak érteni kell hozzá. A fiatalok türelmesen nézték és értelmezték, majd végezték a mozdulatokat. Császár Rita az idei Szent Család Éve katolikus eseménysorozatra tekintettel ilyen témájú kivarrókat hozott – itt is ügyes varrogatás alakult ki. Nagy sikere volt az arcfestésnek is. Ide az éppen Espelkampból kapott mintakönyvet is elhoztuk. Különösen a fiúk akartak harci díszeket, s a megannyi pókember meg cica mellé még Dinamo Kijev meg ukrán és magyar zászlók is megalkottattak. Simon Kinga mellett Kiss Zsolt is arcfestéket ragadott. Én közben hol itt, hol ott segítettem, anyagot vittem, ollót adtam át, s közben megismerkedtem a tábor működésével is. Itt mindent maguk készítenek, előre elhozott alapanyagokból. A csöppnyi konyhában – amely szinte viselhetetlenül bemelegedett - sütötték a húsos palacsintát, főzték a húsos derelyét, a teát, majd később a mosogatásnál is mindenki feladatot kapott.
Elkészült temérdek origami, legalább tucatnyian ki lettek festve, az üvegfestő-fóliáknak alig tudtunk száradóhelyet találni (a tanári ágy alatt végül csak lett) rengeteg varrott jelkép is elkészült. (A pedagógusok meg is jegyezték: mi tudunk valamit, mert ennyi gyereket ilyen munkában és így dolgozva szabadfoglalkozáson még nem láttak.) Utána megvacsoráztunk. Kiss Zsolt többek között azért jött velünk, hogy kiváló énekesi képességeit itt is megcsillogtassa.
A körülmények nem voltak kedvezőek. A gyerekek fáradtak voltak, alig akartak a pedagógusi sípolásokra előjönni, pláne leülni az időközben harmadszor is összetakarított ebédlőbe. Nem volt mikrofon, erősítő. Előző napon Zsolt, Zsuzsa és Kinga átbeszélték az énekelhető dalok listáját, s el is készült egy zenei alapokat tartalmazó CD. Ehhez a plébánián találtunk egy lejátszót, amit elővigyázatosságból magunkkal is vittünk Kerekhegyre. Jól tettük…
Kvascsuk András atya is, érthető módon úgyszólván kötelességszerűen fordította, amikor Zsoltot bemutattam. Aztán beindult a CD, s Zsolt is elkezdett énekelni.
És a kezdetben unott képet vágó, itt-vagyok-mert-kötelező-fintorú gyereksereg úgy tíz másodperc alatt változott át. Előbb eltűntek a feszült vigyorok, majd a csodálkozás és a tetszés mosolyává változtak. Kisvártatva aztán a megfelelő helyeken elindult a taps is – ez volt a Hangokba zárva. Azután a Fényév távolság illetve Jean Valjean imája következett. A Rómeó és Júliából a Lehetsz királyt ukránul is hallottam - már amit persze lehetett az ovációtól… A zene az kell című dalt aki tudta, így András is, együtt énekelte Zsolttal. A befejező számot, A padlásból a Szilvásgombócot Zsolt „megtanította” az akkor már teljesen meghódított közönségnek. Hatalmas taps és a végén SZILVÁSGOMBÓC!!! zárta a koncertet. Persze, látogatásunknak ezzel nem lett vége itt. Többen arra kérték Zsoltot, hogy vele együtt készülhessenek róluk fotók. A gondok bácsi – úgy 80 éves lehet – könnyes szemmel szorongatta a kezét: - Ennyi évet éltem, de megérte, mert én még sohasem hallottam ilyen szépen senkit énekelni magyarul – mondta. Katika néni is megbocsátott a „parancsomért” – Ide tessék figyelni! Hát magammal toltam volna ki, ha nem jövök, Igaza volt, hogy elhozott, életem egyik legszebb napja volt ez! – lelkendezett. Jó hangulatban értünk haza. Tisztálkodás a plébánián, majd még betérünk Katika néni fiához, ahol Zsolt újra elénekelt néhány dalt és meghallgattuk Nádja, a fiú élettársa énekét is.
Harmadnap beszámoltunk az addigiakról Butsy Lajos atyának, aki időközben megjárta Magyarországot, gyerekeket hozva-víve üdülésre oda. Megtekintettük a templomot, ahol a Bánk bánból a Hazám, hazám csendült fel. Későbbiekben megbeszéltük, hogy novemberben újra kilátogatunk, amennyiben azt meg tudjuk szervezni.
Találkoztunk a magyar iskola igazgatójával, Benedek Imrével, s átadtuk neki az Apáczai Kiadó csomagját. Elmagyarázta az iskola alakulását és működését. Két pedagógussal email-címet cseréltünk, s az informatika oktatásához az általam kifejlesztett, Sulipuppy nevű, ingyenes operációs rendszert is bemutattam.