Akit gyászolunk: Balog Bianka

Balog Bianka, a Nagykőrösi Kolping Katolikus Általános Iskola 6. osztályos tanulója, 2010 szeptemberében hunyt el. Bia születésétől izomsorvadással járó betegségben szenvedett, élete nagyobb részét kerekes székben, tolókocsiban töltötte. Nagyon jó kedélyű és vidám kislánynak ismertem meg, aki hatalmas szívéből mindig és mindenkinek csak adott. Szülei a kétévesen elhunyt nővérkéje mellé temették el. Megkértem osztálytársait, hogy írjanak néhány sort írjanak Biáról.
Rafael István így búcsúzott:
Szívem mint elszáradt falevél,
Téged vár fáradt őszi szél
Rád gondolok éjjel és nappal,
míg végül hallak.
Utoljára mondom, hogy Viszlát,
de ezt úgy mondom, mint barát
Sokáig vitted kereszted,
ezért meghajlok előtted.

Szabó Niki ezt írta:
Döbbenten állunk fényképed előtt
szívünkben bánat, szemünkben könny
Már nem nevetsz, ha örülsz, s nem sírsz, ha fáj
elragadt közülünk a kegyetlen halál
Betegség… mit bátran viseltél
S ha fájt, te akkor is nevettél
Most fenn az égen egy új csillag ragyog
s nem vagy egyedül, vigyáznak rád angyalok
A padod üres – már nem jelentkezel
Ha kérdeznek, többé már nem felelsz
Megszűnt dobogni piciny szíved
hosszú utadon segítsen az Isten.

Szántó Jani nem verset írt.
Amikor elsőnek beléptem az osztályba, láttam, hogy Te tolókocsiban vagy. És megsajnáltalak. Később beszélgettünk, és rájöttem, hogy Te vagy az osztályban az őszinte, a kedves és az aranyos és a barátságos. És most bekövetkezett a baj… És tudom, és nem vagyok nyugodt, hogy nem lesz ilyen őszinte és jószívű barátom.

Vannak, akik egyetlen mondatba foglalták mindazt, mit gondolnak:
Soha nem feledünk téged. Nagyon jó barát voltál. Mindnyájan szerettünk téged. - Bene Ákos, Karai Attila, Kis-Prumik Dávid.

Baranyi Anikó így írt:
Számomra nagyon kedves volt a Bius. Nagyon szerettem, ha beszélt egy filmről, és mindenkivel kedves és aranyos volt. És kitűnő tanuló volt, a családját nagyon sajnálom, őszinte részvétem.

Bianka állapota évről-évre folyamatosan romlott.
Édesanyja naponta hozta az iskolába, szinte minden szünetben bejött hozzá, gondozta. Negyedik osztálytól az órákra is bejárt és jegyzetelt leánya helyett.
Bia elsőben, puha ceruzával tanult meg írni, számolni. Harmadiktól már csak úgy tudott dolgozni, ha a tanító néni felrakta a kezét a külön az ő számára összeállított padra.
A kislányt osztálya végig szeretettel fogadta és gondozta, elsőben például azon vetélkedtek, ki maradhat vele benn a teremben a szünet alatt is. Nem volt kérdés, hogy a házi feladatot hiányzásai alatt elviszik-e, s mindig volt rá jelentkező.
Minden évben kitűnő eredményt ért el.
Betegsége nem törte meg, bajait óriási humorérzékkel próbálta kinevetni. Az a kitartás, akarat, amelyről Bianka minden egyes nap tanúságot tett, minden tanuló számára példaértékű, követendő. Nem véletlen, hogy mindenki tisztelte és szerette.
Biankát sokszor faggatták, vajon mi a legfőbb vágya, mi a kívánsága. Talán mindennél többet mond az, hogy sohasem betegségének elmúlását kívánta. Tán azért is, mert pontosan tudta, a lehetetlent nem kívánjuk. Ugyanakkor tele volt tervekkel, édesanyjának azt a feladatot adta, hogy együtt találják meg a jó, a megfelelő középiskolát.
Emberi ésszel tudható, hogy az a fajta betegség, amelyben Bia szenvedett, nem gyógyítható. Tudjuk, bár el nem fogadjuk, hogy van földi vég. És mégis, a baj tudatában is felfoghatatlan a bizonyosság, hogy már nincs kihez szólni, nincs kinek kezét igazgatni, monitorját beállítani, névnapját köszönteni, székét helyére tolni.
Bia elment, vigyáznak rá angyalok.
De nem is, mert már ő is vigyáz ránk, hiszen mi más lenne, mint angyal?

« Korábbi híreink